Ismeretlen dal…

Tél van. Egy rét közepén állok, körülötte erdő. A fák kopaszak, a madarak elutaztak. Magányos hely. Egyedül bolyongok, nem találom a helyem. A hópelyhek úgy esnek az égből, mint a szép nyári estén a zápor. Szakad a hó, én pedig egyedül vagyok. Nem tudom hogy ki vagyok, hogy ki voltam, hogy ki leszek. Egyet tudom csak azt, hogy hiányzik valaki. Nem tudom ki, nem hallom, nem látom. De érzem. Itt van valahol, ha nem is a közelben. De valahol messze a fákon túl ott áll… és rám vár. Halk zene hallatszik a távolból. Ismerős. Zongora és hegedű hangja. Már hallottam valahol. Nagyon felkavar, így hát elindulok, hogy megtudjam honnan jön. De mire a fákhoz érek a dalnak vége. Elhalkul. Tovább megyek, keringek az erdőben. Nem tudom merre kéne indulnom, csak a fejem után megyek, hátha vezet valamihez. Kiérek az erdőből. Látok egy házat, és újra hallom a zenét. Elindulok a ház felé, a dal egyre hangosabb. Mikor a házhoz érek, s kezemet a kilincsre teszem, elhallgat a zene. Mielőtt benyitnék eszembe jut honnan ismerem. Ez az én dalom. Ezt nekem írták. Benyitok. És ott áll. Ő az… akire vágytam. Ahogy meglátom, már tudom kivagyok. Tudom hogy ki voltam. Tudom, hogy ki leszek… Ránézek, könnybe borul a szemem. És csak annyit mondok:

-         Hazajöttem !

S végül rájövök. Nem a dal volt ismeretlen. Nem a szerelmem aki hazavárt. Saját magamat nem ismertem. Egészen idáig. Rájöttem mit kerestem a tisztáson. Magamat. Rájöttem miért nem ismertem fel a zenét. Mert nem önmagam voltam. Rájöttem miért nem tudtam kit szeretek. Mert nem szerettem eléggé. Most már minden más. Önmagam vagyok, szerelmes vagyok, és megtaláltam magamat. Felismertem a hibáimat, és helyre állítottam őket. Nem vár rám már semmi. Csak Ő… és már Ő sem vár… az övé vagyok, tiszta szívemből. Addig amíg csak lehet.
Örökké…